A Poni Hoax egy kortárs francia elektro-rock-együttes, épp ma koncertezik a Bataclanban.

Fotó: Agnes Dherbeys

Egyik számuk címe: Budapest.

Járókelő: - Ön ismeri André Kertészt?

Utcai festő és tusrajzoló (fest): - Nem. Festő volt?

Járókelő: Nem, fotográfus.

Utcai festő (tovább fest): Akkor lehet, hogy ismerem.

...

Járókelő: Igen, ez itt például az ő fényképe, az Anyám keze.

Utcai festő: Ez a címe? Csodálatos kép. Én sem bírtam ellenállni.

(...és fest és fest)

Peter Brook a hatvanas években a Royal Shakespeare Company társulatával elkészíti az US-t, majd filmváltozatát a Tell me lies-t. A film alcíme: film Londonról (vagyis hogy látják a londoniak a vietnámi háborút). A cannes-i műsorról lekerült, Velencében díjazták, ezután viszont szó szerint nyoma veszett. 2012-ig nem vetítették sehol. Október 9-én azonban a párizsi L'Arlequin moziban megtört a jég; a felújított változatot az alkotók jelenlétében játszották.

Brook, aki a vetítés előtt néhány szót szólt a közönséghez, különösen a film utolsó plánjára figyelmeztetett. A nyitva hagyott ajtóra. A Tell me lies (Hazudj nekem) alapkérdése az erőszakhoz való viszony, a propaganda és a képek szerepe, a véleményalkotás lehetősége, szabadsága, a részvét és az elkötelezettség fokozatai és a cselekvések hatásfoka - a színház és a mozi oldaláról. Brook a film 2012-es felújításával ismét elevenbe vágott. Nincs három pont. Az ajtó nyitva van.

A szombati Nuit Blanche a szemerkélő eső ellenére tartogatott néhány kellemes meglepetést. Eleve különleges élmény, hogy (ilyenkor) egész éjszaka kortárs művészettel vannak tele a hosszabban nyitva tartó mamutintézmények, az alternatív szögletek, a templomok és a kis utcasarkok, az emberek pedig szorgosan vándorolnak, sorban állnak, virrasztanak.

A párizsi városháza által kínált gazdag program többféle közönségnek is szól, koncertektől a performanszokig és a videóinstallációkig igen színes a paletta. A sorrendről az ember fia/lánya pedig a szó szoros értelmében lábbal szavaz; szabadon döntvén arról, miképpen járja be a metropolisz nagy kiállítóterét.

A kultúrát ezúttal mi a Louvre üvegpiramisa mögötti óriáskivetítőnél kezdtük; s ez nem volt rossz választás. A H5 csapat Césarra és Oscarra is jelölt animációs filmjét, a Logoramát nézhettük meg a csatakos pázsitról. A 6 évnyi munkával készült szellemes és kegyetlen filmecske célkeresztjében a logók és a fogyasztói kultúra áll. 

Itt a film angolul.

(Itt pedig egy hármas beszélgetés az alkotókkal frankofonoknak.) A film készítése során állítólag felmerültek viták a logók használatával kapcsolatban. Az alkotók azonban a művészi szabadság mellett érveltek; mondván egyebek közt azt is, hogy a meglevő vizuális kódok átfordítása a film lényege. És tényleg.

Pierre Petit: La voix de l'art. Installáció a  Nuit Blanche számára.

Mindig vonzottak azok az üzletek Sosem értettem azokat az üzleteket, amelyekről ordít, hogy kedvtelésből valók. Mert ott van ugye a libajáték   (csavaros valóságmodell évszázadok óta), melynek megszállottjai az ocaludofilek.

És ott van az a bolt műhely a rue des Saints-Pères-en, ahol míves asztalokon annyifélét kínálnak belőle. Mintegy ‘fakszimileként’, ennek és ennek a játéknak a mintájára. Vagyis, ha jól választasz, nemcsak párizsosműemlékeset, meg nagyfranciaforradalmasat, de még dreyfusosat is lehet játszani. Garantált katarzis.

Szeretem odadugni az orrom (képzeletben) a kirakatüvegre.

Még sosem láttam benne vevőt. Biztosan csak rosszkor néztem.

Úgy dukál, hogy legyen napsütés is.

Tessék.

  De minden hangulati barométer helyett itt a pártatlan híradás: 3 másodpercenként változó, objektív kép az időről.

Fotó: EF

 Esik.

A BNF ezen az őszön a normaszegőké. Casanova és Boris Vian legalábbis pár hónapra beköltözött a Tolbiacra. Casanova élettörténetének kéziratát tavaly vásárolta meg a Francia Nemzeti Könyvtár, és a hírhedt manuscriptum köré életmű-kiállítás kerekedett.

A kalandor neve azért maradhatott fenn évszázadokon át, mert Casanova tükörkép. Vágyak tükörképe – ez a kiállítás origója. Innen indulunk.

Igazából persze Velencéből, ahol 1725-ben megszületett Giacomo, egy "komédiás család első gyermekeként."

Ennek megfelelő a tálalás. Színházban vagyunk.

Minden egyes teremben óriási papírmasé figurákat álmodtak az olasz látványrendezők: utcai jelenettel, hölgyekkel, copfos urak profiljaival és a muránói boszorkánnyal. A kéziratok, műtárgyak, korabeli ruhák, a fényjátékkal megterített ebédlőasztal és az ismétlődő, hangos szöveg-részletek ennek a nagyszabású előadásnak a kellékei.

 A látvány a miniatűr színházak nagyítására emlékeztet.

És tényleg. A gyermekkort felmutató teremben bekukucskálhatunk a korabeli Velencéről metszeteket készítő Martin Engelbrecht optikai dobozába. Az augsburgi mester a 18. század első felében több miniatűr színházat is tervezett.

Ez itt egy a sok közül.

A rendezők Casanova gyermekkorának termébe egy peepshow-t választottak Engelbrecht művei közül. A kukucskálódobozban 7 egymástól egyenlő távolságban levő jelenet képe látható. Ezeket az átlátszó kártyákat a doboz tetején egy tükör veri vissza, így, aki belenéz, egyben látja az immár térhatású rétegeket.

Nos. Jóllehet nem volt módunkban mindent egyszerre látni, mindazonáltal nem állítunk kevesebbet – szemöldökficcanás felyül, rizsporos parókánk megremeg – mint hogy a kiállítás termeinek egy-egy kinagyított kártyáját egymás mögé helyhezvén, bizony, egy óriási dobozba néztünk volt bele. Egy tükör által persze, homályosan.

Idézzük fel, amikor - a svédek szerint - Gertrude Stein először pillantott meg Picasso-képet:

És most nézzük meg, hogy a - szomszédos - rue Fleurus 27. alatt miféle képek között őrizte valójában az amerikai író és mecénás az első Picasso-szerzeményét, egy női aktot:

Hm. A Grand Palais mostani kiállítása sok mindent felmutat a gazdag Stein-családról: dokumentumokat, leveleket, házimozit, és persze van Matisse meg korai Picassó dögivel...

Hogy mit választottak a gyűjteményükbe, az e tárlatból kiderül. Olykor az is, hogyan, mikor és mennyiért jutottak hozzá a festményekhez. Arra a kérdésre mégsem kapok választ, hogy miért. Ugyan mi ösztönözte az Amerikából Párizsba települt Steineket arra, hogy a még szinte ismeretlen, ám annál furcsább festőktől képet vásároljanak?

Ráadásul egyszer csak azon kapom magam, hogy irigykedem. Mert szeretnék én is  képeket és zenét meg verseket venni, szombatonként szalont tartani, ahol szeretjük és elemezzük egymást, aztán - ha már unom a nagyvárost -, Le Corbusier-vel villát építtetni magamnak és ha megszorulok, mert nincs miből kiadni a következő könyvemet, nosza megválni néhány Picassótól. Vagy csak egytől. Mint Gertrude Stein tette volt, 1931-ben, amikor eladta a Nőt legyezővel.  Ezt Picasso állítólag Cézanne képének ihletésére festette több mint két évtizeddel korábban. Akkoriban, amikor Pablónk az avignoni kisasszonyokhoz készített vázlatokat és többek közt mecénását is megfestette. És alig ismerte valaki.

Namost. Innen szép konkludálni. Olé.

A)

Ezt a posztot nem kéne megírnom, mert sokkal jobban tudnám megírni máskor. Amikor nem széttöredezett bennem a figyelem. Hanem úgy simul a dolgokra, mint (mondjuk) puha sál, hogy a cirógatással együtt melegít is. Vagy egyszerűen csak jelenvaló. És akkor a mondataim is keringenek majd. Most kopogósak, mint a türelmetlen cipősarkak a lépcsőházban. Kipp. Kopp. Ne nézz ide, ha nem akarsz.

 B)

A Magnum Galériájának kirakatában apró papírképek sorakoznak. Menekültek történetei vannak írva rájuk, részletek egy-egy furcsa, tört angolságú monológból. Kit eladtak, kit megkínoztak. Szomália, Afganisztán, Moldávia rémségei találkoznak most a mindig nett kirakatban, miközben a Saint-Germain-des-Prés-nél rákezd valami utcai jazz-zenekar. Párizs van, ősz van, vasárnap délután. Nem kell odanézned, ha nem akarsz.

C)

Diane Arbus fotográfus, most a Tuileriák kertjének végén, a Jeu de Paume-ban látható nagy retrospektív kiállítása. Meg volt győződve róla, hogy bizonyos dolgokat csak azért veszünk észre, mert ő lefényképezte őket.

2006-ban Nicole Kidman játszotta el, hogyan fordult az amerikai családanya kamerája a furcsa szerzetek felé.

Én két éve találkoztam a fotóival először, és már akkor megfogott a Puerto Rico-i nő portéja. Ez a valószínűtlenül meztelen arc.

Arbus mondta azt a "freak"-nek hívott csodabogarairól, akiket annyit fényképezett:

"There's a quality of legend about freaks. Like a person in a fairy tale who stops you and demands that you answer a riddle. Most people go through life dreading they'll go through a traumatic experience. Freaks were born with their trauma. They're already passed their tests in life. They're aristocrats. If you've ever talked to somebody with two heads you know they know something about you."

Nekifutok:

"Van egy sajátos legenda a torzszülöttekről. Mint amikor a mesében megállít egy ember és azt kéri, oldj meg egy rejtvényt. A legtöbb ember úgy éli az életét, hogy retteg attól, valami rossz történik vele. A torzszülöttek már ezzel a traumával születtek. Már kiállták a próbát. Arisztokraták. Ha valaha  is beszéltél valakivel, akinek két feje van, tudod, hogy ők tudnak rólad valamit."

 D)

A Vadászó Diana szobor a Tuileriák kertjében. Tegnap vettem észre, és most megmutatom. Így mutatom meg, ilyen sötéten: nem tudni, hol kezdődik az istennő, és meddig tart a kutya a lábainál.

Emlékszünk Actaeonra? Olyasmit látott, amit nem lett volna szabad.

Éljenek kezes szörnyetegeink.

1881 novemberében - vagyis épp 130 éve -, a Montmartre-on, egy márvány kandallón ez a látványosság várta az újonnan nyitott Fekete Macska nevű kocsmába mulatóba érkezőket.

A kezdetben hányóbort hitvány lőrét árusító hely (“Cabaret Artistique”) bejáratánál állítólag egy aranyozott svájci állt őrt, becsalogatván Párizs éhenkórász művészeit.

Az extravagancia nem állt meg a bejáratnál.

Az első modern kabarét, a Le Chat Noir-t kiötlő Rodolphe Salis nemcsak az ereklyéket, és a Louvre-t felvirágoztató XIII. Lajost, de vendégeit is előszeretettel fricskázta ki. (A wiki szócikke szerint olyasféle kérdésekkel fogadta némelyiket: Nahát, végre kiengedték a börtönből ? –  vagy – Hát a tegnapi nőcske hova lett?)

Salis állítólag fizetni sem igen szeretett a fellépésekért. Köztünk szólva bizony nagy tapír lehetett; kitűnő szimattal persze. Az üzlet ui. beindult és a Fekete Macska 16 éven át működött. A kabaré 1885-ben új helyre költözött (Rue Victor Massé 12) és a művészek, meg mindenféle kóbor népek szívesen látogatták.

Az 1890-es években Salis országos turnéra is indult a kabaré társulatával. A leghíresebb plakát, ami erre emlékeztet és manapság rengeteg szuveníron sokszorozza az impresszárió nevét, egy svájci munkája: Théophile Steinlen festő készítette 1896-ban.

Itt a plakát és melléje egy Radnóti-vers egy másik Cabaret artisztikus előadásában:

Steinlen szemlátomást fogékony volt a macskákra. Egyéb plakátjain is feltűnt egy-egy iromba bundás, és szobrokat is készített Básztet kicsiny másairól.

 Mindez miért jutott eszembe?

 Mert megint belefutottam ebbe a Kertész-önarcképbe itt:

És mert az egész város tele a Csizmás Kandúr plakátjaival.

A) Rókatárgy alkonyatkor

A Bastille-nál este (a balettozó, aranyozott szúnyog háta megett) találtunk egy kártyát a járdán. Egy társasjáték kártyája, Gyógyító kezek nevű.

Messzire vinne, ha meg akarnám érteni, mire is megy ki a majd húszéves játék, amit egy Garfield (!) nevű matematikus (!!) talált ki és japán hősei vannak, úgyhogy maradjunk inkább a szövegnél, amit elsőre felfogtam belőle.

"Hárítsd el a következő négy sérülést, amely egy lényre vagy játékosra várna ebben a fordulóban.

"- Letörölhetem a vért, begyógyíthatom a húst, összeforraszthatom a csontjaikat. De nem tudom visszaadni nekik a reményt."

-- Puha Kéz, gyógyító kitsune.   

Kitsune, vagyis Rókatündér. Nem a nálunk ismerős ravaszdi, bár agyafúrtságban nem marad el a mi népmeséink róka komáitól.

Ezek itt Hiroshige hófehér rókatündérei, lángokkal.

Nem tudok japánul. De azt hiszem, most jó lapot húztam. Zsebre is teszem.

B) Máglyafa

Házszentelő, azaz Crémaillère. Csupa okos fejű francia huszonéves között, többségük most master-t csinál. A házigazda már doktorandusz. Egy betegség miatt nem tud járni és nehezére esik a beszéd. A polcain filozófiakönyvek. Etika. És Stephen Hawkingtól Az idő rövid története.

Piros bogyójú fácskát viszünk neki, aminek itt Houx  a neve. Ilex aquifolium, magyarul magyal vagy máglyafa. Azt nem tudom, mihez kezd vele, de szép. 

A szoba, amelyben pár hétig lakom, mélybordó ágytakarítóval és egy 1987.őszi párizsi Kassák-kiállítás plakátjával várt. "Ady él" - így a másik kép az ágyam fölött.

Nincs mese, ez az első nap, amikor hozzásimulunk a dolgokhoz. A vizuális adaptáció eredménye itt: Reggel és Este.

     (Reggel)

 (Este)

"bizonyos hogy a költő vagy épít magának valamit amiben kedve telik
vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek
vagy
vagy"